Berkesi András irodalmi riportokkal, novellákkal először 1957 után jelentkezett. A hatvanas években sorra jelentek meg Berkesi újabb regényei: kémtörténetek, illetőleg a huszadik századi magyar történelmet megelevenítő művek. Ezekben az években lesz rendkívül népszerű; regényei nem egy esetben százezren fölüli példányszámban látnak napvilágot. Igen termékeny író, az 1956 utáni időszak egyik legterjedelmesebb életművét alkotta meg. A kritika általában a szórakoztató irodalom közelebbről meg nem határozott kategóriájába sorolta műveit. A 20. századi magyar történelem az író átírásában számos vonatkozásban más, mint a valóságos; különösen az egykori uralkodó osztályok viselkedését, gondolkodásmódját ismeri kevéssé, ezeket a figurákat démonikusra torzított vonásaikkal ábrázolja. A regények világképe a gonosz és a jó polarizáltan szembeállított értékei szerint épül fel: valaki vagy gazember, vagy pedig öntudatos szocialista hős, illetőleg az igaz út felé haladó tévelygő. Poétikai szempontból Berkesi regényei az elbeszélés múlt századi konvencióját követik, valóságfelfogása a klasszikus realizmussal rokon. Az elbeszélésmód megszokottsága, áttekinthetősége, a krimiszerűség és világképének egyszerűsége feltehetően nagymértékben hozzájárulnak népszerűségéhez.Egy elbeszélést, egy kisregényt és egy regényt fűz össze ebben a kötetben a műfaji hasonlóság: mindhárom az „izgalmas olvasmány" kategóriájába tartozik, amelynek a '60-as, '70-es évek Magyarországán Berkesi András volt az egyik legjobb művelője. Minden írásában politizál; a szereplők politikai tevékenységének konspiratív, illegális jellege, a szükségképpen rejtvényszerű cselekmény adja természetes módon az izgalom „keretét". A „Hídavatás" – egy cattarói matróz rövid története – mintegy intonálja a kötet élén mindazt a szemléletbeli újdonságot, amit a két utána következő Berkesi-történet tartogat az olvasó számára...