Az ünnepi dáridó hangja igazi édes muzsika volt James Leonard, alias Jim füleinek. Vadonatúj limuzinja miatt kicsit szégyenkezve haladt a vörös szőnyegen a tömeg sorfala mellett. Az arcok feszülten feléje fordultak, olyanok voltak, mint a kísértetek a reflektorok vakító fényében – de egy perc múlva már senki sem törődött vele. Korábban bosszankodok, mert senki sem ismerte Hollywoodban, de most már egyáltalán nem bánta a figyelem hiányát.
Elsie Donohue, aki egy magas, szimpatikus, nyakigláb széplány volt, már várta előre lefoglalt asztalánál. – Ha korábban sem volt sok esélyem nálad – mondta –, akkor most már biztosan semmi sincs, hogy ilyen nagy ember lettél. – Félig meddig ezt szemrehányásnak szánta, de csak félig meddig.
– Makacs egy ember vagy – mondta a lány. – Amikor először találkoztunk, a nem kívánatos személyek közé soroltál. Miért? – Kétségbeesett mozdulattal vetette hátra vállait, amikor Jim szeme egy kis kínai szépségre tévedt a szomszéd asztalnál. – Már megint Csinglu Puput nézed, Csinglu Puput! Azok után, hogy már öt éve itt vagyok ebben a borzalmas városban...