Régi adósságot törlesztett a magyar fordításirodalom, amikor a közelmúltban megjelentette Francis Scott Fitzgerald első és utolsó nagy regényét is (Az Édentől messze és Az utolsó cézár) Bart István veretes fordításában. Így Fitzgeraldnak mind az öt regénye végre magyarul is megvan.

A többi írásainak, főként az elbeszélések, novellák, színművek magyar nyelvű változataival azonban sokáig adósak maradtunk. A Fapadoskönyv Kiadó 2010–ben adott ki először Fitzgerald műveket, többek között a Benjamin Button különleges életét, elbeszéléseket, színműveket. Most hét évvel később a Jelenkor Kiadó is jelentkezett egy kötettel, mely Fitzgerald elveszettnek hitt írásaiból áll. Meghalnék érted a címe. Ám így is a Fitzgerald összestől még jó messze vagyunk. Míg másutt, például Oroszországban, ahol a hidegháború múltával az amerikai irodalom (és nemcsak „a kegyetlen és embertelen kapitalizmust ostorozó realista amerikai irodalom", mint azelőtt, a nagy Szovjetunió fénykorában) igencsak előkelő helyet foglal el. És természetesen hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobbaknak kijáró tisztelet övezi Fitzgeraldot. Itt is, ott is minden könyvét, elbeszélését, levelét, mindent, amit írt, mondott és meg lehet találni, kiadták, elemzik, értékelik, kommentálják. S amit esetleg elveszettnek hittek, de mégis felbukkan, az igazi szenzáció.

A magyar olvasó leginkább Fitzgerald két főművét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt ismeri. Igaz, a többi írásáról eddig általában úgy nyilatkozott a honi (és a külföldi kritika egy része is sokáig), hogy messze elmarad e kettőtől. Sőt mindaz, amit e két (vagy inkább csak egy: A nagy Gatsby) nagyszerű regényen kívül írt – mondták, állítgatták, bizonygatták –, gyenge, alig van irodalmi vagy egyéb értéke. És szerzőjük csak azért írta, hogy legyen pénze, minél több pénze, hogy aztán két kézzel szórhassa „őrült" feleségével, Zeldával közösen Amerika és Európa luxusszállóiban és tengerpartjain, és hogy legyen miből főúri életformát folytatni. Lehet, hogy ebben van némi, vagy talán sok igazság is. Nem a mi dolgunk egy zseni életmódjáról, arról a korról, melyben élt, és amelyet általában Fitzgerald szóhasználatát követve dzsesszkorszakként definiálunk, ítéletet mondani. Megtették azt nélkülünk is a kiadók, a jó és rossz barátok, az életrajzírók, a kritikusok és sokan mások. Vagy ha úgy tetszik, az Élet, a Sors, és persze maga Fitzgerald is.

Itt megjegyezném, hogy F. Scott Fitzgerald első (Flappers and Philosophers), ill. második (The Tales of the Age of Jazz) elbeszélés kötetéből vett, korábban a Fapados és a Quattrocento kiadók gondozásában magyarul is megjelent elbeszéléseknek, véleményem szerint egyik érdekessége, hogy bennük (még) nem foszlik szerte a nagy amerikai álom. A szereplők, így vagy amúgy, megtalálják – lehet, hogy csak azért, mert a kiadók happy endet kértek, követeltek a szerzőtől – a keresett boldogságot, de természetesen sohasem a pénzben, a gazdagságban. Ez utóbbi a boldogságkeresés folyamán mindig az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – akadálya az amerikai álom beteljesülésének másutt (a legszemléltetőbb e tekintetben az elbeszélések közül talán a Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, és persze az öt nagyregény).

Az itt szereplő elbeszélések (ezek Fitzgerald harmadik elbeszéléskötetét adják; az eredeti cím All the Sad Young Men) zömmel már az amerikai álomkeresés hiábavalóságát, haszontalanságát mutatják, hisz már túl vagyunk „az üvöltő húszas éveken (the roaring twenties)," amikor mindenki azt hitte, hogy a fiatalság, a felszabadult táncos világ, a dzsessz, a szórakozás és a mámor örökké fog tartani. Nem tartott örökké. Hamarosan beütött a krach. És már A gazdag fiú Ansonja, bár gazdag, mert annak...