1954-ben én is szigorított sötétzárkába kerültem egy tiltott valamiért. Öt nap alatt az éhezés, a hideg és a magány miatt sokan megbetegedtek, „bediliztek." Ettől féltek a legjobban. Minden berendezés egy veder volt, amit minden reggel kivittünk. Ez a félperces séta volt a levegőzés. Mezítláb, alsó ruhára vetkőztettek minket. Sötét volt, illetve félhomály, mert az ajtórésen valami fény csak belopta magát. Nyolc karcer sorakozott egymás mellett. Ha többet ítélnek el egyszerre, akkor, de csak akkor volt társa a rabnak. Velem is ez történt. A harmadik nap már szédültem az éhségtől és hidegtől, amikor új delikvenst hoztak. Nem volt már üres zárka, így hozzám „csapták". A láger területén állandóan bömbölt a hangszóró, Moszkvát közvetítette. Ha pedig kikapcsolták a „nacsalnikok" (főnökök) parancsát dörögte. E hangorkán elől nem volt menekvés. De legalább tudtuk az időt. Éjjel megszólaltak a Kreml órái, elütötték az éjfélt, aztán rázendítettek az állami himnuszra. A sötétes félhomályban én elég jól láttam a lakótársamat, ő pedig engem. Csendben felmértem őt, úgy 50 körülinek látszott. Ki vagy? – kérdeztem. Felém fordult, amikor meghallotta a hangomat. Itt a börtönben másként mutatkozunk be, mint a civil életben. Először bemutatkozáskor mindenki csak a nemzeti hovatartozását mondta. Ő felelet helyett visszakérdezett: „És te ki vagy?" Én magyar vagyok – Kárpátaljáról – feleltem. Én pedig minszki, mondta a szokástól eltérően, amit csak később értettem meg, miért... Majd jöttek a szokásos kérdések: hány éves vagy, miért és mikor ítéltek el, hol dolgozol, van-e feleséged, gyermeked? Észre sem vettük, összebarátkoztunk. A börtönben hamar barátkozik az ember. „Hideg van itt"- meg lehet szokni – válaszoltam. „Enni adnak?"- hogy éhen ne halj. „Ki lehet bírni a magányt?" – látod, én már harmadik napja vagyok itt. „Te, mit csinálsz egész nap?" – gondolkozom, elmondom 100x és 100x Európa fővárosait, folyóit, hegyeit. „Na és imádkozol? Te iskolázott ember vagy és vallásos vagy?"- néz rám csodálkozva. Igen, én hívő vagyok.